Ott trónol a felhők között, mint már oly nagyon régen...

Két alak rohan egy sötét erdőben,

Menekülnek messzire, menekülnek kettesben...

Futnak, rohannak, remeg a testük

De lassan közeleg a kutyaugatás, nincs már reményük...

A Hatalmas fák eltakarják a tengerkék eget

Reményük egy jobb életre többé már nem lehet...

Hiába szelik a kilométereket,

Hiába küzdenek le ezer völgyet, s hegyet,

Hiába már minden mozdulat,

Hisz nem győzhetik le a köréjük tornyosult falat...

Lassan egy tisztáson megállnak, nem inalnak tovább,

Lassan leguggolnak, letérdelnek alább...

Lassan egymás óvó karjaiba fonódnak

Lassan egymás ajkáról hűs csókot lopának...

De Ó!! Bárcsak mindig csókot loptak volna,

Most nem üldözné őket az emberek dühöngő árja...

Nem mosná el őket, nem pusztítana dühödten

S ők nem feküdnének a tisztáson oly nagyon elveszetten...

De ők ezt az életet választották,

Hisz várták őket a kalandok, a nagy csaták...

Nekik talán nem is a pénz volt a cél,

Nekik a szerelmük mámora volt a legnagyobb kéj...

Kitartottak egymás mellett bármit hozott a sors,

Hiába volt az iram néha átkozottan gyors,

Ők nem feledkeztek meg egymásról soha,

Lehetett az élet bármilyen csúf és mostoha...

Most is ott fekszenek a tisztáson csendesen

Most is egymás szemébe néznek kedvesen...

Mindkettejük arcán mosolyt csillant a pillanat,

Pedig tudják...már nem sokáig cikázik együtt a két gondolat...

Érzik ők is...hamarosan itt a VÉG,

Mit várnak már, mit várnak oly nagyon rég...

De mit is kívánhatnának mást?

Hogy a halál elérje őket, ölelvén egymást...

S már csak pár pillanat és vége

Ez lesz majd a hosszú macskaköves-életút vége...

Hallják már a lépteket, a kutyák vad csaholását,

Látják a bokrok közt a vadászpuskák villanását...

S ekkor a fiú halk suttogásba kezd:

"Kedvesem ,egyetlenem, nézz szemembe, pillantásod ne vesd

A sivár poros földre, inkább nézz az arcomra,

Lehelj egy utolsó csókot reszkető ajkamra...

NE félj, nem hagylak el, nem hagylak el már soha,

És tudom, hogy nagyon sokszor voltam ostoba...

Tudd hogy az a pofon...inkább soha ne csattant volna el,

De most kérlek bocsáss meg, mert búcsúznunk kell...

De csak pár percre, hisz utána már örökre együtt leszünk,

Már örökre összefonódik két remegő kezünk...

NE félj Szerelmem, nem hagylak el, sose tettem,

Hisz te vagy az Egyetlen akit igazán SZERETTEM...

Lehelj most ajkamra egy forró búcsúcsókot,

S hunyd le reszkető pillád, ne lásd a pillanatot..."

A fiú két kezével még egyszer átkarolta a lány derekát,

De hirtelen egy hatalmas dörrenés, és a fiú nem szorította tovább...

A fiú szorítása elgyengült, a szerelmes szív már nem zakatolt,

A fiú szerelmes hangja többé már nem dalolt...

A lány várta jöjjön hát a neki szánt golyó,

De nem volt ott egy se, nem volt egy halandó,

Ki képes lett volna abban a pillanatban meghúzni a ravaszt,

Senki nem hallotta a lány ajkáról sikoltó panaszt...

A lány két karja ölelte szerelmének elbágyadt testét,

De senki nem teljesítette a lágy őrjöngő kérését...

A lány hirtelen felállt , egyenesen a rendőrök felé:

"Kérem Uraim vezessenek a Végzetem elé...

Nem bírom Nélküle, nélküle semmit nem ér az életem,

Hát enyhítsenek, kérem enyhítsenek szenvedő szívemen...

Én kérem önöket, térdre borulom maguk előtt

Hisz meg kell halnom most, mert valamelyikük lőtt...

Lőtt s elvette Tőlem az Életem Értelmét,

S nekem követnem kell, mert nélküle üres a Lét...

Itt már nincs semminek tétje ha Ő nincs mellettem,

Már nem lüktet testemben a vér, hisz elengedte két kezem...

Ő most odaát vár és azt hiszi cserben hagyom,

De nem tehetem!!! Lőjenek le!!! hisz vár az angyalom...

Kérem...nem hiszem hogy nem enyhül meg szívük

Nem hiszem hogy ebben a pillanatban nem remeg meg testük...

Kérem pusztítsanak el, csak ezt az egyet kérem

Hisz Ő értem halt meg, s nekem is érte hull majd vérem...

Kérem...-s ekkor elcsuklott a lány hangja-...kérem szépen

Had pihenjek vele végre a szivárvány tövében...

Had szálljak vele örökké, had osszam meg vele Végzetem

Hisz Ő jelentett nekem mindent, az Életem..."

S ekkor a lány teste megremegett, térde zuhant,

A levegőben valami a lány felé suhant...

Nem tudta senki mi lehet az a valami,

De nem hagyta a lányt a porba zuhanni...

Mintha a fiú lett volna, a lány újra mosolygott,

S a mondandójába reszketve, de újra belefogott:

" Hát itt vagy újra Kedvesem, eljöttél értem,

De Ők nem akarnak engedni, nem adják a létem...

Nem tudom mit tegyek...nem engednek el

Könyörgő szavamra egy lövés sem felel...

Segíts Életem...segíts hogy végre követhesselek

Hisz mindennél, mindennél jobban SZERETLEK..."

S ekkor a lányt összecsuklott, leesett a földre

Lezuhant egy kiálló sziklára, egy kőre...

A kő egészen a szívébe hatolt,

S a lány lelke elsuhant, de valami dalolt...

Mintha varázslat történt volna a sötét erdőben,

Egy furcsa dal zúgott az andalító szélben...

Egy dal mely most már örökre zengi a két szerelmes szavát,

Hogyan érte őket együtt a végzet, hogy várták a Halált...

Egy dal mely még ma is él,

Melytől megdobban a szív, s feléled a szél...

Melyet igazán csak egy szerelmes érthet meg,

Melytől a szív elszorul s remeg:

..."