Visszatért lovagok
/Dsida Jenő/ Charistól 2006.07.01. 15:12
A hold elrejtette arcát.
Visszatért lovagok
A hold elrejtette arcát. Fáklyáink fénye elhullt s lámpásainkat kifújta a szél. Megyünk gyalogosan, bús-kevesen, csatakosan, keservesen az erdő felé. Megyünk.
Lándzsáink hegye bosszankodik, hogy nem tud fényleni, mellvértezetünk alig-alig tűri szívünk egyre fulladtabb zuhanását. Aranysarkantyunk lovat keres a sárban, de nem talál.
Iszonyú az élet sötétsége hatszáz évből visszatért lovagoknak. Egy lépést se látunk előre s a jelent se látjuk, egymást se látjuk, csak sötét elektromos szikraként ugrál közöttünk fejből-fejbe a gondolat szakadatlan ismétlésben: Vajjon megöljük ma a sárkányt? Vajjon megöljük ma a sárkányt?
A hold elrejtette arcát, fáklyáink régen csonkig égtek, lámpásainkat kifújta a szél - - s a vezér, a bolond vezér, akit az éjben senki se sírat meg, összeesik. /Dsida Jenő/
|