Sötétség
Dsida Jenő 2006.06.29. 10:36
Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt
jársz, keresve a régi boldog embert...
Sötétség
Hervadó hegedű, magábanéző jácint, égrefutó, sovány sikoltás. Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt jársz, keresve a régi boldog embert... Lásd, babrálgatok itt a bánatommal, néha öntözöm és olykor mosolygok. Úgyis elmúlik - ó, a néma fegyver lassan föl-fölemelt s megint lehulló torkát eltömi már a barna rozsda. Tóba nézek, a mély varázstükörbe: régi napjaim ülnek ott magukban s édes hullaszagot lehelnek. Ócska nyakkendőmön a kedves könnye reszket, éjszakámban egyetlen, árva csillag, ékkő, mely legurul s a tóba tűnik. Rémet lát a fehér, magábanéző jácint, holt hegedű homályba sóhajt... Minden búteli dalt be kell fejezni: nem vígasztal a szó, a régi gyermek rőt rakéta merész, magasra pukkant pompájára nem is nagyon figyel már. Játékostora eltört. Furcsa angyal száll fölötte borongva és suhogva, s ő csak áll a viharszagú sötétben... /Dsida Jenő
|