Azon az éjszakán, amikor megégettelek,
Hófehér lepel fedte testedet.
Ismeretlen város, ismeretlen utcáin bolyongtam,
Fáklya volt kezemben, s zúgó tömeg nyomomban.

Száz és száz szempár, mindegyikben fájdalom,
Gyilkosság tegyen minket szabaddá,
A bűn súlyát én vállalom.

Igen megöllek, nem kínzol többé,
Tested és lelked legyen hát átkozott,
Pusztuljon a Gonosz az istenek nevére,
Ki e világra áthozott.

Emlékszem büszkén az erkélyre álltál,
Kebled feszes volt, simogattad hószín hajad,
S ablakod előtt bár nagy tömeg várt már,
Csábosan illegetted a nép előtt magad.

De a büszke kanca szemében félelem villant,
Mikor rájött, holtak állnak ablaka előtt,
Holtak kiknek csak testük él már,
Lelkük miatta ezer darabra tört.

Szó nem hangzott el, csak a szemek beszéltek,
Gyilkos tűzzel perzseltek csak a vádló tekintetek,
A fájdalom hangjai csendben, lelkünkből zenéltek,
A hangszerből, mely csak a kínból meríthetett.

Úgy ahogy voltál, szépen velem jöttél,
A főtéren megrakva egy hatalmas máglya állt,
S csábos szép szemeddel hiába könyörögtél,
Minden szem némán üvöltött: Az ítélet halál!

Remegő kezemben a lángoló fáklya,
S eszembe jut közben sok-sok szép emlékem,
S most sokadik hazug ígéretedet látva,
Nincs erőm elpusztítani téged nékem.

Nincs erőm megölni kihez oly sok dalom szólt,
Nincs erőm megölni, ki életem értelme volt,
Nincs erőm megölni téged, testemben révület,
Nincs már a szívemben, csak kiégett érzület.
Lassan felébredek, s oly hideg a reggel;
Izzadva fuldoklom elgyötört testtel.
Elgyötört szememben véresek a könnyek,
Minden éjszakámra ily nappalok jönnek.

Már csak arra várok, hogy egy gyönyörű reggel,
A halálhoz térek meg, s nem ébredek fel,
S akkor majd rájössz te hideg sötét lélek,
Szerettelek s nekem te voltál, Az Élet