RABLÓBALLADA A VÖRÖS COQUILLARD-RÓL,BALLADA A MÚLT IDŐK DÁMÁIRÓL
2006.06.30. 20:47
RABLÓBALLADA A VÖRÖS COQUILLARD-RÓL
I.
A vén kalappal ferdén homlokában, amíg övében sandán ült a tőr, és két jó lábán kissé ingadozva (a rum tette ezt s az átkozott likőr) ez volt Pierre, a vörös Coquillard, ki orránál vezetett minden zsarut, s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol: a törvény miatta már rég nem aludt.
II.
Még egy ringyót sem tudott sírni látni: magával vitte, ha horgászni ment, s csak a templom előtt hagyta magára, hogy imádkozzék egyedül odabent. A szegényektől nem vett el egy fityinget, vadászni csak a gazdagokra járt: s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok: Pierre volt ez, a vörös Coquillard.
III.
És mikor ő lett a rablóvezérünk és pofája sebhellyel volt tele: akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk, és senkinek sem lett üres a zsebe, akkor egyszerre miénk lett a város, s velünk táncolt egész éjjel a bár, de amikor a zsaruk megjelentek: csak volt Pierre, a vörös Coquillard.
IV.
A hasunkat kaláccsal puhítottuk, s a pálinkában sohsem volt hiány, s azt híreszteltük: a széles világon nincsen hozzája hasonló zsivány. De a hóhérnak ez már rég nem tetszett, csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár, és önmagát hozzá vendégül hítta akkor Pierre, a vörös Coquillard.
V.
S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg, s övét, melyben már rég nem ült a tőr, szemébe akkor majdhogy egy könny tévedt (a rum tette ezt s az átkozott likőr) és nyakát szépen a kötélbe dugta, hiszen a hóhér is csak proletár, s mikor kettétört a nyakcsigolyája: csak volt Pierre, a vörös Coquillard.
BALLADA A MÚLT IDŐK DÁMÁIRÓL
Ha az útkereszten május alkonyatkor én, a csavargó egy percre megállok: akkor halkan megkérdem önmagamtól, hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? Hol van Sabina, a szőke császárné, aki előtt fél Róma térdepelt, s hol a nimfa, ki a tó vizéből fehér testének választ énekelt? Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól piros szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?
És aztán, napszálltakor, újra kérdem, hogy szőke volt, vagy barna volt a lány, kinek fehér válláért minden éjjel felsírt a ciszternából Johanán? Hol van a melle, mely kígyózva táncolt, hol van az öle, melyen aranylánc volt, és hol van teste, mely olyan halvány volt, mint ezüsttükörben a liliom? Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól narancs szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?
Hol vannak a tébai királylányok, s mellbimbóikról hova lett a rúzs, s ámbrától még illatos múmiájuk fehér csontjáról hova lett a hús? S a szír nők, kik görög hajósok ölében feküdtek tarka bambuszágyakon, s a hetérák, kik kis mellüket nézve álltak a korinthusi várfalon? Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól sárga szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?
Hol van Heloise, kiért a szarkofágban Abelard szíve még most is dobog, s hol van a szűz, akit Rouen várában égettek meg nemrég az angolok? Odaadnám érte fél életem: ha a kezét kezembe tudnám venni, s csak egyszer tudnék vele végigmenni az alkonyattól lila réteken... De nyomukat hiába kutatom, mert hol van a fekete ugaron a pásztoróra, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?
François Villon
|